Kovács László (12-es vk):
Civil gondolatok a Belváros ürügyén
avagy találkozásaink a valósággal

Bár néhány utcával északabbra lakom, sokszor megfordulok benne. Mert ügyet intézni, kulturálódni, kikapcsolódni itt lehet, de ha netán egészségügyi problémáink lennének, akkor is ide zarándokolunk. Én szinte mindig örömmel teszem, mert szép, igényes, az elmúlt évtizedekben rohamléptekkel fejlődött. Igyekszem minél többet utazni, ezért van összehasonlítási alapom, bizton mondhatom: a mi Kaposvárunk nem marad el Nyugat-Európa hasonló kaliberű városaitól. Azt is hozzá kell tenni, Európa boldogabbik feléből idelátogató ismerőseim félájultan csodálják, hogy itt mennyi a zöld. Aztán kissé kárörvendő mosollyal konstatálják, parkolni bizony nálunk is csak nagy szerencsével lehet (meg kerékpárral, teszem hozzá megrögzött kétkerekűsként).

A látvány, a külcsín tehát adott, a Táncsics patinás, a Szivárvány tényleg palota, a Színház épülete káprázatos, a kórház 21. századi, a könyvtár olyan, amilyennek lennie kell, az Agóra szinte futurisztikus, székesegyházunk gyönyörűen felújítva, akárcsak a vasútállomás épülete (de jaj annak, aki arra vetemedik, hogy kilépne az épületből a vágányok irányába, mert rögvest Dombóvár-alsón találja magát).

Ajaj, csak pár lépés a váróteremből, és azonnal lehull a tisztánlátást zavaró lepel a szemünkről; igen, civilek vagyunk: a külsőségek mellett a belbecs még sokkal fontosabb számunkra. Az a dolgunk, hogy használjuk a józan eszünk, hogy kilássunk – no nem a lövészárokból, mert béke van, még akkor is, ha a kolomposnak parancsba adták a harangok félreverését – a tartalmat fedő ködösítés mögül. Mi nem fogunk a kolomp szavára terelődni, bármelyik oldalról és akármilyen hangzavart okozva csörömpöljön is. Az a dolgunk, hogy a civil kurázsira, emberi tisztességünkre támaszkodva elmondjuk a véleményünket, ne kinyilatkoztassunk és ne használjunk megafont sem, nem lesz több igazságunk, ha megpróbálunk mindenki mást túlharsogni, sőt még akkor sem, ha sarat dobálunk a mást gondolókra. Hiszünk az őszinte vélemények ütköztetésében, a párbeszéd erejében, vissza kívánjuk adni a kimondott szavak súlyát, mert ez viheti előre közös dolgainkat.

Nézzünk akkor most a függöny mögé, mik a problémák, melyek azok a területek, ahol segíthetünk élhetőbbé tenni városunkat, mindannyiunk számára?

Több évtizedes gazdasági vezetői tapasztalataim abban erősítettek meg, hogy egy nagy szervezet - vállalat, de ilyen egy város is – legfőbb erénye a kiegyensúlyozottság. Meglátásom szerint Kaposváron az egyensúly felborult. Szinte minden fejlesztési forrás a belvárosban került felhasználásra, többek között az említett létesítményekre. Természetesen szükség van rájuk, megyeszékhely, megyei jogú város vagyunk (kérem, nézzék el nekem, hogy keményfejű, tősgyökeres somogyiként, renitens civilként, továbbra is e méltatlanul szemétkosárba hajításra ítéltetett szóhoz ragaszkodom), ki kell szolgálni az ingázókat, az ide érkezőket. De ilyen áron? A horror drága nagyberuházások mellett nem jutott pénz más választókerületekre. Vajon az ott lakók nem megyei jogú városban élnek, nem érdemelnének többet? A városkép körülbelül olyan, hogy a belvárosban ránk kacsint Nyugat-Európa, de az emberek peremterületeken – falusias környezetben – élik mindennapjaikat. Persze még árnyaltabb a kép, végigsétálva például a Baross Gábor utcán, vagy akár bepillantva a Fő utca némely belső részére. Így szemlélve még orbitálisabbak az egyenlőtlenségek.

Kellett nekünk Okospark? Lehet, hogy kiérdemeltük, de a parkok folyamatos tisztántartását, a növényzet, veszélyes fák kordában tartását biztosan megérdemelnénk.

Kellett nekünk Közlekedési Központ? Nagyon is, de talán nem ilyen, és biztosan nem ilyen áron. Emlékezzünk vissza a nagyívű tervekre: levisszük a vasútí pályákat a földfelszíni közlekedés szintje alá. Igen, ez lehetett volna a legnagyobb hozadéka a fejlesztésnek, aztán minden maradt a régiben, a vasút továbbra is kettévágja a várost, a donneriek mesélhetnének róla. Szemet gyönyörködtető az Eszterházy híd, de hányan használják? Kerékpárosok is sokszor csak tévedésből. Nem jutott pénz a vágányok közötti biztonságos átjárást biztosító aluljárókra sem; nem volt még baleset, de ez a véletlen mellett talán annak is köszönhető, hogy „szerencsénkre” nem túl intenzív városunk vasúti forgalma.

Nézzük csak meg civil szemmel, mit is kapott valójában az utazóközönség az új, csili-vili közlekedési központtól? Azt, hogy áthelyezték a távolsági buszpályaudvart az úttest egyik oldaláról a másikra. Nem kevés ez egy kicsit 35 milliárdért? Jó dolog, ha tudunk nagyokat álmodni, csak ne felejtsünk el néha felébredni, és ébredés után a bal lábunk után mindig jobbal lépni, mert különben orra buktathat bennünket a szembe jövő valóság. Például egy vízcsőtörés képében. Láttak már Önök még egy ilyen várost, ahol ilyen tömegesen találkozhatunk csőtörés miatti útfelbontásokkal napi sétánk során? Van még olyan hely Kaposváron kívül, ahol ennyi sakktáblát találunk az úttesten javítások utáni újraaszfaltozások formájában? Csak legalább sikerült volna azonos magasságra hozni őket az eredeti úttest szinttel! Sebaj, legalább könnyebben kirázódik belőlünk a rozsdás víz, amit jutalomból ihatunk az ország legrégebbi vízvezeték rendszeréből! Tudták, hogy városunk első helyezést ért le az egy főre jutó ásványvíz fogyasztásban, és stabilan tartja pozícióját? Lehet, hogy egy újabb látványpékség helyett el kellett volna gondolkodni azon is, hogy lenne tennivaló ivóvíz ellátásunk javítása érdekében.

Csak példaként felhozva ejtsünk szót a bosszantó apróságok között a vasútállomás bejárata előtti zebra hiányáról; miért kellett azt a körforgalomhoz elhelyezni? Valószínűleg a kamikaze gyalogosok tömeges jelenlétének tudható be, hogy ez idáig nem történt még komoly baleset átvágva a színház és a pályaudvar főbejárata között, megszokhatták az autósok a bőrönddel az úttesten flangálókat. Az sem nagy öröm, amikor parkolóhelyre vadászunk pesti utunkra indulva a vasútállomás parkolójában, persze sikertelenül, mert a szemfüles helyi ügyeiket intézők már megtöltötték az összeset. Sajnos nem futotta az állomás szűkös felújítási  keretéből semmilyen elektronikus rendszerre, ami csak az utazóközönséget engedné a parkolóba; az utca túloldalán persze senki nem parkol, hiszen az fizetős. Azt viszont büszkén a vívmányaink közé sorolhatjuk, végre sikerült megoldanunk, hogy a gyerekeinket 200 Ft-ért pisiltethetjük a játszótereken, meg a Desedán… A témánál maradva megemlékezhetünk az autóbusszal utazó elvetemültek parkolójáról, ami nincs, de miért is akadnánk fenn ezen, hiszen köztudott, nekik nincs és soha nem is lesz bőröndjük. Így aztán nincs más dolgunk, mint gyorsan kiugrani az autónkból és ügetni induló buszunkhoz, miközben a sofőrünk meg már indulhat is a járgányunkkal, hiszen ugyebár csak megállni szabad.   

Miért van oly sok üres üzlethelyiség, és a legtöbb a sétáló utcában, ennyire tehetségtelenek lennének a kaposvári vállalkozók, kiskereskedők? Nem hinném, attól tartok, hogy a jelenlegi városvezetés az ingatlanportfóliónak nem jó gazdája, egyszerűen nem értik azt a „nyelvezetet”, ami ehhez szükséges, hiszen soha nem dolgoztak a valódi piacon. Az emberek szegények, jövedelmük meghatározó részét élelmiszerre költik, alig marad pénzük szolgáltatások igénybevételére, más áruféleségek vásárlására.

Pedig a város csak akkor lehet gazdag, ha gazdagok a lakói, anyagi értelemben és tegyük hozzá, szellemiekben is.

Soroljuk tovább a furcsaságokat? Szerintem fölösleges, biztosan Önök is hozzá tudnák tenni a saját litániájukat.

Azt bizton ígérhetjük, hogy amennyiben megbíznak bennünk, meghallgatjuk és meg is halljuk a problémáikat, felvetéseiket, és a kölcsönös bizalomra épülve, együttműködve, civil tisztánlátásunkkal és tisztességünkkel igyekszünk előre vinni közös ügyeinket. Mert ennek hiányától még mindig szenvedünk, pedig nagy költőnk, a Duna partján merengve immár közel egy évszázada megfogalmazta:

„rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés”